Mostani írásunkban egy érdekes eszközt veszünk górcső alá.

Az 1834-es brokkolivészben alakult ki az úgynevezett hajítóteknő, majd indult útjára egész Orkánságban.

Kislányok által játéknak használt hajítóteknő. A kép méretarányos.

 Eredetileg ez egy kisebb, oktogon-alakú teknő volt, és legalább három kacsa fért el benne; de ma már alakját tekintve megegyezik a máshol is használatos hasonló tárgyakkal. Szegényebb vidékeken, mint például Orkánszentlászló, papírból és régi zsolozsmáskönyvekből készült. A brutális orkánpáhi asszonyok köréből indult ki az egész környéken később elterjedt szokás. A néphagyomány szerint ezt a különleges mégis fontos, mindennap használatos eszközt a folyóparton a még nem elkelt lányok rendszeresen hajították a velük kacérkodó kondásokhoz. (Innen eredeztetik a hajítóteknő elnevezését.) Akit pedig eltaláltak, az abban az évben nem nősült meg, a hiedelem szerint.

Egy 19. századi, azóta megkövesedett hajítóteknő. Orkánpáhi lakosai nagy becsben őrzik ezt a régi kincsüket.

Orkántamásiban supulykának is nevezik. Ugyanitt a hajítóteknő képe más hiedelemmel párosult; inkább „legényfogóként” használatos.

Erről a régi, szép hagyományról beszélgettünk Karcos Bélával, akit egy supulyka precíz hozzávágásával csábított el Ilka néni, vagy 35 éve. Az azóta már nyugdíjas kondás a régi időkről beszél, hogy hogyan szaladtak el a hajítóteknők elől. „Mancika, emlékszem, nagyon furmányos volt. Úgy fölkapta aztat a supulykát, hogy mire odatekintettünk, mán’ repült is. Mint egy… bumeráng, így mondják. Régen volt ez. Ma már a lyányok sem hajigálják a supulykát, a legények is csak italozni járnak a folyópartra.” – szomorkodik Béla bácsi.

Karcos Béla bácsi megmutatta nekünk azt a hajítóteknőt, amellyel hitvese fejbe kólintotta annak idején.