A halál, az elmúlástól való félelem sajnos Orkánságban is a mindennapok része. A temetkezéssel és a gyásszal összefüggésbe hozható szokásvilág számos eltérést mutat egyéb tájegységek jellegzetességeitől. Orkánságban bevett szokásnak számít a temetéseket követő káronűzés, amely a gyűlölt halál és a vele járó gyász, letargia és világvége-hangulat képletes elhajtására irányuló, szimbolikus rítusok összesége.
Az orkánsági temetések nem sokban különböznek a hagyományostól, leszámítva a szertartás végén megtartott koszorúdobást. Ennek lényege, hogy az elhunyt legközelebbi hozzátartozója kisebb koszorút ragad, majd hátat fordít a gyászolóknak. A tárgyat maga mögé hajítja, akit pedig a koszorú eltalál, az lesz a temetést követő 7 napban a falu, vagy közösség káronűzője (káronűző csakis 33. életévét betöltött személy lehet). A káronűzés célja a halál minél messzebbre űzése és a vele járó szomorúság enyhítése, valamint a gyászolók Isteni igazságban és hitében való erősítése.
Shmoczli Terka néni, aki tizenegy esztendőn át volt Orkánbuggyos káronűzője.
A káronűzéssel megbízott nő vagy férfi ezt követően a gyászoló családjának nyújt segítséget, amely számtalan formában megnyilvánulhat. A káronűző a "küldetésének" időtartama alatt ingyen fogyaszthat a falu vendéglőiben és kocsmáiban. Különös ismertetőjegye a mellkasán viselt apró koszorú-kitűző, másnéven "káronfácska". A káronűzőnek mindenki, korra-nemre valótekintet nélkül előre köszön, sőt, a káronűző kisebb szívességeket is kérhet a gyászoló család részére. A vezérlő elv minden esetben a veszteséget szenvedők megsegítése, a támasz és együttérzés biztosítása. A káronűzés végén a megbízott személy visszaadja megkülönböztető jelét az adott közösség vallási elöljárójának. A megsegített család kacsavacsorával látja vendégül a leköszönő káronűzőt, aki ezt követően jelentős megbecsülésnek örvend önzetlen segítségéért.
Nem nehéz belátni, hogy a káronűzés csak a hitében erős közösségekben működik igazán jól. Orkánságban az átlagosnál jóval magasabb a hívők száma, alighanem ennek köszönhető e sajátos intézmény erős mivolta, egyéb tájegységekhez képest. Egyes, kevésbé vallásos környékeken ismét kezdik felfedezni e nagyszerű szokás jelentőségét, amely tovább erősítheti az adott közösség kohézióját.
Az orkánsági temetéseket sohasem követi halotti tor, mert a legtöbb helybéli szerint sírva vígadni és közben még lakomát is ülni nem való. Egyedül Orkánnémediben szokás az ún. "totentrink", amely során a gyászoló család a frissen hantolt sír köré gyűlik, majd néhány perces, rögtönzött fohászt követően öntőnyi röviditalt fogyaszt el a halott személy tiszteletére. Ezután a legidősebb gyászoló újabb italt tölt, melyet a sír közepére önt, az elhunyt számára megadott végtisztesség utolsó akkordjaként.
Katolikus vidékeken, a temetést követő napokban a legközelebbi templomban tartott, szokatlanul személyes gyászmisén emlékeznek meg a halottról, melynek során szót kaphatnak a legközelebbi hozzátartozók, esetenként barátok is. A mise végén az egybegyűltek megszentelt bort isznak az elhunyt lelki üdvéért, sőt, a gazdagabb közösségekben robbantott kacsafalatok is járnak az ital mellé.
Számos helyen szokás a részvét és segítségnyújtás egyszerű, de nagyszerű formája, mégpedig a kocsmákban és ivókban, néhol vendéglőkben is gyakori gyászvájdlingolás. Ennek során az adott vendéglátóipari egység pultjára vagy egyéb, jól látható helyre jókora, borral töltött snódvájdlingot helyeznek, valamint poharakat és egy kisebb üstöt, melyen az elhunyt személy neve és gyászjelentése látható. Az üst becsületkasszaként szolgál, a gyászvájdlingból pedig csak az fogyaszthat, aki a becsületkasszába pénzt dobott (ennek összege nincs meghatározva). Az üst és a gyászvájdling 1 hónapig szolgálja nemes célját, majd az összegyűlt pénzt a gyászoló hozzátartozó(k) részére ajánlják fel.
