Orkánsági barangolásainkat a térség egykori ipari zászlóshajójának tartott, mára azonban súlyos gazdasági-társadalmi válságba süllyedt Orkánújváros. A mintegy negyvenezer lakossal bíró települést az ötvenes években szocialista mintavárosnak tervezték.
1951-ben a város helyén egy mocsaras láp helyezkedett el, a szélén egy kicsiny néhány száz lelkes faluval, Orkánnádassal. A megyei tanács február végén hozott döntést az új szocialista ipari metropolisz létesítéséről, s november 7-én már át is adták az Orkánság leghíresebb agrárproletár mozgalmáráról, Jurásik Mátyásról elnevezett krómlúgosító és bauxitmaró üzemet. Kezdetekben nehézséget okozott, hogy a gyár mellé egyelőre elfelejtettek lakóépületeket felhúzni, ám ezt a közeli falvak, Orkánnádas, Orkánfüzes és Orkánterkény teljes férfilakosságának gyors helyszínre deportálásával sikerült orvosolni. (Az ide hurcoltak emlékére a rendszerváltás után márványtáblát állítottak a gyár udvarán.) A hatvanas évektől már inkább összkomfortos lakótelepek építésével és kiemelt fizetésekkel igyekeztek ide csábítani a környék fiataljait.
Ennyit a városka történetéről. Kicsit borongós koratavaszi reggelen érkezem meg az egykor szebb napokat látott, hammisítatlan szocreál stílusú vasútállomásra, amelytől alig párszáz méterre található a város 1956-ban felakasztott párttitkára, Domorán József emlékére 1971-ben felállított, haldokló kacsát ábrázoló monumentális emlékmű. Az alkotást - művészeti jelentőségére való tekintettel - a rendszerváltás után sem távolították el. A szobor talapzatán olvasható, kicserélt emléktábla tanúsága szerint ma "az Orkánság népéért" életüket áldozókra emlékezteti az arra járó vándort.
A világ dicsőségének múlandóságán tanakodva baktatok tovább a Jurásik Művelődési Központba, ahol vendéglátóm, Talpas Piroska, az intézmény igazgatója vár rám. Irodájában ültet le, kávéval, és a közeli likőrgyárban készült "babízű szeszes itallal" kínál - esküszik rá, hogy ez jobb, mint, amit "a parasztok a pincében kotyvasztanak". Visszautasíthatatlan ajánlatát mosolyt erőltetve arcomra elfogadom.Vakmerőségemért a következő napokban komoly hasmenés lesz a jutalom, de én ezt ekkor még nem tudom, így elégedetten csettintve, még repetát is kérek az édeskés ízű italból. Körös körűl a falakon Piroskának a hetvenes-nyolcvanas évek itt haknizó híres színészeivel és énekeseivel készült közös fotói láthatók. Ám a legbüszkébb az 1986-os megyei Ki mit tud első helyezéséről tanúskodó oklevél, melyet a helyi Kacsaláb néptáncegyüttes szerzett annak idején.
-Mióta '93-ban a gyár bezárt, nincs itt semmi élet - panaszkodik párás szemmel vendáglátóm. Van itt egy disco, de a fitalalokban többnyire arra sincs pénzük, így jobb híjkán bandáznak, verekednek. Sejj, amikor még a korukbeliek úttörők voltak, nem fordulhatott volna elő ilyesmi - sóhajt fel. Mielőtt Piroska végképp belemerülne a kádári nosztalgia édesbús jakuzzijába, sietős dolgomra hivatkozva tovább állok.
A lakótelepelen bandukolva minduntalan beleütközöm az Orkánújvárosi FC megyeszerte rettegett szurkolói csoportja, az Orcanstorm falfirkáiba, melyeknek legkedveltebb a témáját a szomszédos tájegység lakóinak, a "zugsági cigányparasztoknak" címzett különböző jókívánságok jelentik.
Azért talán mégsem annyira sötét a helyzet, mint első blikkre látszik. A városból kifelé tartva utam egy játszótéren keresztül vezet, ahol a beton ping-pong asztalon babízű italukat vidáman kortolygató tizenéves kiskamaszokat, és egy 4-5 éves forma ikergyermekeit kedves, szerető dorgálásban részesítő pörköltszaftos trikós fiatalembert pillantok meg. Amíg van utánpótlás, addig Orkánújváros jövője biztosan nem reménytelen!
