Orkánság üde színfoltja a mintegy 300 lelket számláló sváb falu, Orkánnémedi. E sorok írója, a blog hátizsákos utazó nagykövete ezúttal ide, az orkánsági sváb közösség otthonába látogatott el.
Kellemes tavaszi időben vágok neki a mintegy 7 kacsaröppenőnyi távolságnak (1 kacsaröppenő kb. 613 méternek felel meg), mindössze ennyi választja el úticélomat és a hangulatos Orkánkendősi vasútmegállót. A ligetes erdőkkel tarkított földúton baktatva, nemsokára feltűnik Orkánnémedi református templomának tornya, melynek jellegzetessége az 1799-ben öntött szélkacsa. Mint később megtudom, a becses tárgyat a köztiszteletnek örvendő Schwenk-család hajdani öntödéje adományozta a templomnak (a "Schwenk" név hamarosan ismét előkerült blogunkban, egy másik táma kapcsán).
A faluba érve barátságos tekintetek fogadnak, számos helybéli "portázik" a kapuk elé helyezett lócákon. A lócák az itteni családok féltett ereklyéi; az egyéb helyeken szokásos egyszerű, lecövekelt padok helyett a 'némedi lakosok már emberöltők óta eme mozdítható, kényelmes ülőalkalmatosságokat használják. A templom szomszédságában lócamúzeum is található, melynek tárlatvezetője, Orth Berta asszony minden hétköznap 11-16 óráig várja az érdeklődőket.
A falu férfi lakosságának közkedvelt helye a Speck-kocsma, ahová némi bámészkodást követően magam is betérek. Már a helyiség bejáratánál megüti orromat a tájegység jellegzetes italának, a babpálinkának illata. Orkánnémedi az egész tájegység babpálinkafőző-központja, a 2,5 évente megrendezésre kerülő Babpálinkafőző Verseny vándorserlege már időtlen idők óta a Speck-kocsma polcán landol. Kérdésemre, mely a serleg "vándor" mivoltát firtatja, a büszke kocsmáros, Erwin úr elárulja: "Megutaztatjuk, úgyis mindig visszatér hozzánk". Kissé nehezen értelmezhető válaszát erőltetett mosollyal nyugtázom, majd az öntőnyi (kb. 6,5 cl) babpálinka garatra öntésével ajándékozom meg magam. A helyi finomság, a robbantott kukoricás kacsa elfogyasztása után snódvájdling (kb. 4-5 l) fehérbor kerül elő, melyet már Erwin úrral és egy időközben hozzánk csapódó urasággal osztok meg. Néhány perc után kiderül, hogy a falu elöljárójához, Hainfurt Ottóhoz van szerencsém, aki elsősorban a fővárosi sváb kulturális élet híreiről érdeklődik. Jót beszélgetünk, majd a viszontlátásban bízva elbúcsúzunk; Hainfurt unokájáért siet a közeli tanodába, míg a kocsmáros egy vörös nyakkendős vendég elegáns, de határozott kiakolbólításával tudatosítja, hogy ki a Herr a háznál.
Ezt követően a falu északi határában lévő dombocska, a Panzerberg felé veszem az irányt. A domb tetején váratlan felfedezést teszek: félig betemetett T-34-es torony kandikál ki a földből. Hazafelé megtudom, hogy a páncélost még 1945-ben próbálták kilőni a helyi ellenállók (Orkánnémedi 13 fiatalt adott a balsorsú Szent László hadosztálynak), de csak a torony lerobbantása sikerült nekik, a tank alváza az életben maradt vezetővel tovább robogott (nem hivatalosan ez volt a II. Világháború egyetlen "fél-harckocsi-kilövése"). A nem mindennapi lelet megtekintése után Orkánkendős felé veszem az irányt, nehéz szívvel búcsúzva a szélkacsa településének bájos atmoszférájától.
(Következik: Orkánlekszika, avagy az orkánsági szellemi fellegvár bemutatása)
